Ürességet érzek, egy tátongó lyukat, valami olyat, mintha egy műtő asztalon feküdnék, és érzéstelenítő nélkül vágnának fel, majd pakolnák ki mindazt, ami bennem van. Tudom ez mind hülyeség, nem gondolhatok folyton magamra, rá is kell. Itt az ideje, hogy felnőjek ahhoz, hogy észre vegyem, nem csak én vagyok. Fel kell nőnöm a feladathoz. Lehet, hogy meg fogok változni, sok minden fog körülöttem változni, biztos vagyok benne. De ismertek, a mosoly meg marad majd az arcomon, belül ugyanaz az ember maradok, az akit szerettek, az, akit mind ismertek. Csak talán egy kicsit felnőttesebb gondolkodás kerít majd hatalmába. Elvégre hamarosan 17 leszek, itt az ideje, hogy átlépjem azt a kaput, és felhagyjak, magam mögött hagyjam a gyerekes önmagamat. Nagyon gondolkozom azon, hogy talán leteszem a tollat, nem tudom, még majd kiderül, nehéz egy év áll előttem, előttünk.
Visszagondolva arra a sok emlékre amit akkor szereztem, amikor veletek voltam, mindent... Mosollyal pár örömkönnyel az arcomon emlékszek vissza. A régmúlt időkre. Arra a bizonyos koncertre, ahol együtt buliztunk, és a Conokra. A fantalikra és csak a spontán összejövetelekre, a fanfic írásra. Ha arra gondolok, ha most kéne meghalnom, életem meséjét, mosollyal az arcomon nézném végig, és azt mondanám, mindent megtettem. Nem maradt bevégezetlen dolgom.
Visszagondolva arra a sok emlékre amit akkor szereztem, amikor veletek voltam, mindent... Mosollyal pár örömkönnyel az arcomon emlékszek vissza. A régmúlt időkre. Arra a bizonyos koncertre, ahol együtt buliztunk, és a Conokra. A fantalikra és csak a spontán összejövetelekre, a fanfic írásra. Ha arra gondolok, ha most kéne meghalnom, életem meséjét, mosollyal az arcomon nézném végig, és azt mondanám, mindent megtettem. Nem maradt bevégezetlen dolgom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése