Végre kaptam volna egy kis esélyt, arra hogy bizonyítsak, de én megint csak bele lovaltam magam. Túl buzgó voltam.
Évek óta szeretnék kutyát, tudja is, most pedig megkaphattam volna, de semmi. Azt mondta gondolkodik, ma pedig hogy újra felhoztam, csak azt kaptam meg, hogy kicsi vagyok ehhez, át sem gondoltam, pedig soha nem voltam semmiben ennyire biztos, és elszánt. Talán ez a legnagyobb baj.
Sablonosan leoltottak, hogy úgy sem vinném ki, egy hétig tartana csak a nagy varázs. Aztán majd az ő nyakukba varrnám, mert már nem is olyan cuki. Minek néz ő engem?!
Nem vagyok már kicsi! Felelősségteljes vagyok! Tudok vigyázni magamra, és rá is tudnék, de nem... Nekem nem lehet, mert ő nem hajlandó együtt élni egy kutyával, ő nem fog helyettem vigyázni rá, levinni.
De mondtam én egy szóval is, hogy helyettem kéne?! Megcsinálnám én szívesen.
Én lennék a legboldogabb, ha végre lenne...
De én úgy tűnik, még most is csak egy 5 évesnek felelek meg a szemében...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése